Ez az egész história egy sörrel kezdődött. Egészen pontosan egy üveg Guinnessel. Egy ártatlan itallal egy szumátrai kis vendéglőben. Egy kis faluban, az esőerdő közepén.
Saint Patrick’s Day lévén úgy döntöttem, hogy kimozdulok csendes magányomból egy kicsit, és veszek egy üveg Guinnesst. Ekkorra már jó ideje nem fogyasztottam alkoholt, lévén Szumátra lakosainak nagy része muszlim, így a sör aranyárban volt. Persze ez különösebben nem drágította meg a Guinnesst, ami amúgy is aranyárban van mindenhol. Persze ha többszörösébe került volna, mint amibe került az a bizonyos üveg sör, akkor sem panaszkodtam volna, hiszen annak az esélye, hogy egy többségében muszlim, indonéz sziget kis falvában éppen Guinnesst áruljanak, no az elég csekély.
Egy kis vendéglő, vagy büfé, vagy micsoda kirakatában megláttam az üveget. Mielőtt még igazán meglepődhettem volna, megcsapott a sorsszerűség mámorító érzése, és azonnal beléptem a vendéglőbe. Ez így nem teljesen igaz persze, mert a vendéglő félig az utcán volt. Döngölt padló, műanyag székek, és felismerhetetlen ételek, mint általában az összes szigetbéli vendéglátóipari egységben. Az ember rámutat valamire, és reménykedik, hogy ehető, vagy éppen kimondottan finom lesz.
Nem volt szabad hely, minden asztalnál ült valaki. Talán ők is ünneplik Saint Patrick napját? Vagy itt ilyen jó lenne a kaja? Mindegy is, a lényeges dolog az volt, hogy megszerezzem a vitrinből a sört, és minél hamarabb elfogyasszam. Valószínűleg meleg lesz, de sebaj. A hirtelen, testemen és lelkemen egyaránt, úrrá lett szomjúság egy hirtelen, teljesen átgondolatlan tettre ösztökélt. Leültem az első foglalt asztalhoz, ahol éppen volt egy szabad szék.
Egyszemélyesnek is kicsit kicsi asztal, s egy vénségesen öreg, jókora mazsolára emlékeztető alakkal a széken. Mármint mazsolának jókora, öregembernek igencsak pici volt. Rövid, fehér, és rendkívül zsíros haj, valamiféle nagykabát a fülledt meleg ellenére, s egy csésze, valami sötétzöld gőzölgő löttyel előtte.
Érdeklődéssel az arcán bámult engem, és egy pillanatra sem mutatta jelét annak, hogy a közeljövőben fennhagyna ezen tevékenységével. Ha az ember elég időt tölt Ázsiában, vagy akár Afrikában, előbb-utóbb megtanulja kezelni az ilyen szituációkat. Ez egészen pontosan a ránk bámuló ember teljes, és tökéletes ignorálását jelenti.
Némi idő elteltével kezdtem elfeledkezni az öreg mazsoláról, s az étteremben dolgozó leányzó ezzel pont ellentétben kezdett tudomást venni rólam, gondolom kezdte elfogadni a tényt, hogy maradok, s a förtelmes szag, a bámuló öreg, vagy az éktelen zaj (zene) ellenére nem tervezek felállni, és kisétálni az utcára.
Ezután már csak tíz perc kellett, hogy megkérdezzék, mit akarok fogyasztani. Ezúttal reméltem, hogy nem kell mutogatnom, hiszen végre valami olyat akartam, aminek ismerem a nevét, de sajnos a Guinness szó hallatán is ugyanaz a kérdő tekintet jelent meg a lány arcán, mint oly sokszor ezelőtt, oly sok helyi arcon, mikor kommunikálni próbáltam velük. Hamar feladtam a dolgot, felálltam, odasétáltam a vitrinhez, és rámutattam az áhított sörre.
Mint mindig, ez működött, egy percbe sem telt már innentől, hogy újra az asztalnál üljek egy felbontott üveg, és egy még mindig bámuló mazsola-bácsi társaságában.
A sörrel magam előtt még egyszerűbb volt ignorálni mazsolát. A pohár tisztaságával mit sem törődve kitöltöttem az üveg tartalmát. Sokáig nem habozhattam, hogy a sör még habozzon…
Ekkor még nem tudtam, hogy a következő tettem milyen izgalmas, veszélyes és rettenetesen fura úton fog elindítani. Ha tudtam volna,… de nem tudtam.
Felemeltem a poharat, és nagy kortyokkal, boldogon megittam annak teljes tartalmát. Ezután a poharat az asztalra tettem, kezemmel letöröltem számról az ott kárbaveszett fehér habot, majd boldogan mazsolára mosolyogtam…